Blogolj!

AZ ALKESZFELESÉG

2018.12.26.

A téma egyáltalán nem vicces, ha mégis viccesre fordítom: az csupán VÉDEKEZÉS. Ráadásul nem tudom megtagadni önmagamat, szerencsére a humorérzékem sok mindenen átsegít. Különben is mindez csupán fikció, a valósággal bármilyen hasonlóság a véletlen műve. Az pedig, hogy ma Magyarországon léteznek alkeszek csupán kitaláció, az ezzel való riogatást pedig be kellene emelni a büntető törvénykönyvbe és szankcionálni! Az ugyanis nem elég büntetés, hogy az alkoholistafeleség magára marad a küzdelemben és mindenféle betegségtünetet produkál kínjában. Elsősorban a tipikusat, a magasvérnyomást, az alkoholistafeleségek betegségét. Megérdemlik. Miért nem szabadulnak meg a mérgező kapcsolatból, hiszen minden valamirevaló, most divatos könyv megmondja.

Az alkoholistafeleségek, éppúgy, mint a focistafeleségek, NEM alkoholisták, -vagyis általában nem-, csupán a férjük az. Mármint alkoholista, vagy focista. Természetesen focistafeleségnek sokkal jobb lenni, mégha annak is lehetnek árnyoldalai. Azonban egy alkoholistafeleség, a focistafeleségtől eltérően sokáig nem is ismeri fel a helyzetét, fogalma sincs róla, hogy a férje alkoholista. Ebből a szempontból is kedvezőbb helyzetben van a focistafeleség.

Egy tanulmány szerint kb. kilenc évre van szüksége ehhez. Ez nagyon megdöbbentő és a zsákbamacska kifejezés nem is ide illő, hiszen ott jóval hamarabb, már a kibontásnál kiderül a kellemetlenség.

Ez alatt a kilenc év alatt  sok minden történhet, de a házasságokban általában gyermekáldás következik be, ennyi idő alatt többször is, ami elég sok energiát vonhat el az alkoholistafeleségtől ahhoz, hogy a felismeréshez szükséges figyelme lankadjon, a pontos diagnózis kimondásától pedig félelme és elkeseredése tartsa vissza, no meg persze a társadalmi konvenciók.

Magát is meg kívánja gyözni az ellenkezőjéről, saját jól felfogott érdekében, hiszen mennyivel szerencsésebb lenne NEMalkoholistafeleségnek lenni.

Méregeti titkon a férje küllemét: táskás szem, nos az stimmel, de ugye az másnak is lehet a jele. Mókuspofa? Nem mondanám tipikusnak. Kézremegés? Egyáltalán nem.

Egy minden részletre kiterjedő orvosi vizsgálat? Hátha kiderül valami májkárosodás….Semmi, tökéletes értékek.

A férj persze mókuspofával, táskás szemmel, remegő kézzel, májnagyobbodással, de még májzsugorral, vagy májrákkal  is tagadna és az alkoholistafeleséget irányítaná pszichiátriai kezelésre a tévképzetei és alaptalan rágalmai alapján.

Az alkoholista ráadásul persze sármos, dr.Jekyll, de Mr. Hyde is, ám ez utóbbit elsősorban az alkoholistafeleségnak tartogatja.

Melynek következtében:

A család természetesen az alkoholista mellett áll és furcsán méregeti az alkoholistafeleséget, még az alkoholistafeleség rokonsága is. Felmerül bennük az alkoholistafeleség esetleges alkoholizmusa, vagy szerhasználata. Hiszen ilyet normális ember nem mond a férjére, pláne nem mások előtt. Az ilyesmit illik titokban tartani.

A közhiedelem szerint az alkoholistának remeg a keze, rosszul öltözött és egész álló nap a kocsmában van. És másnap is, meg harmadnap is. Az alkoholistafeleség férje pedig NEM. Tehát NEM, nem alkesz, csak esetleg nagyivó. Ki kell engedni a gőzt! Még megbetegítené a stressz!

Van egy rossz hírem, a közhiedelemtől éltérően az alkoholisták jól öltözöttek! Kifejezetten ügyelnek is erre, legalábbis a végső stádium előtt, hogy véletlenül se tünjenek alkoholistának. És az is lehet alkoholista, aki tudja dobni az italt, hónapokra is akár, mert meg akarják murtatni, hogy urai a helyzetnek. Rossz hírem az is, hogy a közhiedelemtől eltérően az alkohol nem értégító hatású, illetőleg csupán a szívtől távol lévő ereket tágítja, a szívhez közel lévőket összehúzza! Ráadásul az alkoholisták általában dohányosok is, mindez csökkenti a szervezet vitaminháztartását, megnő a rák kialakulásának veszélye és a végzetes szívroham veszélye is nagyobb esetükben.

A stressz betegítő hatása elenyésző ehhez képest, de egy alkesz stressztűrőképessége is rosszabb.

A harmadik típusú májkárosodás, amely a kezdeti zsírmájat és májnagyobbodást követő májzsugor, már olyan mértékű visszafordíthatatlan folyamatot idéz elő, hogy még Deepak Chopra -egyébként általam is elfogadott elmélete a sejt és részecskék kicserélődéséről-, sem tudna rajta segíteni.

Még akkor sem, ha esetleg ijedtében gyorsan dobja az égetett szeszeket és  áttér sörre, vagy borra, hiszen azok csodálatosan egészséges dolgok, teli antioxidánssal, meg B vitaminnal.

Tehát egy bizonyos stádiumban olyan irreverzibilis folyamatok indulnak el az alkeszben, ami végzetes lehet.

Persze, annak fényében, hogy végül is mindannyian így járunk és  a világegyetem működésébe kerülő egyetlen porszem annak végét jeletheti, igazából nincs is ennek nagy jelentősége.

De az alkeszfeleség, helyzetéből adódóan ezt is túllihegi. Aggódik mindenen. Főleg mert előfordulhat, hogy annyi csalódás, bántás, megaláztatás és bizalomvesztés után még mindig van annyi szeretet benne, hogy óvná, féltené az önpusztító seggfejt. Persze az önpusztító szó nem helyénvaló, mert az alkesz mindent  rombol maga körül, pusztítja az alkeszfeleséget, meg az alkeszgyerekeket, meg –ha van- az alkeszunokát. Ezen utóbbiak (no persze az előbbi is, csak egyéb okoból kifolyólag) egyrészről maguk is alkeszek lehetnek, hiszen a genetikai hajlamot hordozzák, de ha azok nem is lesznek, absztinens erőszakos bűnözők, hatalommániás megszállottak, tömeggyilkosok viszont igen. Számtalan példát említhetnék, de legcélszerűbb kézbevenni James Graham : Az alkoholizmus titkos története című könyvét, amelyből kiderül pl., hogy Hitler apja is alkesz volt, Sztálin pedig személyesen.

Hát ilyen kilátásai lennének ma  Magyarországon a gyerekek zömének, ha lenne ugye alkoholizmus. De nincs szerencsére, csak dohányzás, meg kábítószerezés. Azt szabályozzák is. Nemzeti dohányboltokban nem vehet akárki dohányt, de ha hozzájut is valamilyen módon, riogatva van fényképekkel, szövegekkel, megjegyzem nagyon helyesen. A kábítószerezőket is szigoróan bünteti a törvény, olykor olyan abszurd szabályok voltak érvényben, hogy csak akkor mentesültél a nagy szigortól, ha fogyasztónak vallottad magad, de ahhoz akkora mennyiséget kellett bevallanod, hogy ismét egy szigorú kategóriába estél, ahol az elterelés sem jöhetett szóba. Félreértés ne essék, nem vagyok a legális drogok szószólója! SŐT! Dr. Zacher Gáborral értek egyet, aki azt írja, hogy nincs könnyű vagy nehéz drog, csak drog van. A drog pedig veszélyes. Viszont jó lenne már tudatosítani, hogy az alkoholos italok fogyasztása is az!

Tekintve, hogy a cikk írója nem szakértő, nem jogszabályalkotó, nincs semmiféle hatása senkire és semmire - igazából teljesen értelmetlen volt papírra vetnie a gondolatait-, nem is tud semmiféle megoldást felajánlani e problémára. Mert a szesztilalom sem oldott meg semmit. Feltehetőleg valamiféle prevenciós, felvilágosító, szociális háló és kiterjedt gyógyító rendszer szükségeltetne, de addíg míg arra várunk, hogy egy alkesz elismerje, hogy alkesz és önként vesse magát egy gyógykezelés alá,  igen gyér eredményre számíthatunk.

Ui.: Azért azt a bizonyos bőr alá is ültethető tablettát, amire, ha isznak, bitang rosszul érzik magukat, no azért azt hozzáférhetőbbé (értsd: főleg olcsóbbá, akár ingyenessé :) tenném! J 

Szent karácsony szép zöld fája és a papírangyal

2018.12.25.

A szeretet ünnepére minden évben úgy hangolódom rá, hogy visszaemlékezem a gyerekkori, csodaváró kedélyállapotomra és varázslatos  karácsonyokra. Amikor még  hittem a Jézuskában, mert nálunk dacára a szocializmusnak, a Jézuska hozta a fát és az ajándékokat. Az öcsémmel a nagyszüleinknél töltöttük a napot és már sötétedett, amikor kézenfogva hazasétáltunk  izgatottan figyelve a házak ablakait, járt e már arra a Jézuska, láthatóak-e már a karácsonyfák fényei.

Hazaérve leültünk a szépen megterített asztalhoz és a nálunk szenteste szokásos ünnepi menüt:  halászlét és  mandulás bundában sült halat ettünk, hagymás burgonysalátával.

Vacsora után, éppen amikor befejeztük – milyen zseniális ídőzités –, meghallottuk a csengettyű szót és az ajtót feltépve rohantunk, hátha láthatjuk még a Jézuskát. Sosem sikerült. Felhangzott a Csendes éj az azóta is működőképes és használatban lévő kis aranyharangból  és mi ámulva  nézegettük a fát és az alatta lévő fantasztikus ajándékainkat, amelyeket általában a rendkívüli kézügyességű, amúgy értelmiségi apánk készített. Emlékszem a varázslatos kis templomra (tipikus szocializmusbeli ajándék), a színes celofánból készült  pazar kivitelezésű „ólomüvegablakain”  átszűrődő fényekre, a  fa babaházra, amelynek  a templomhoz hasonlóan kapcsolóval és laposelemmel működő világítása is volt, vagy a kék selyemmel bevont bábparavánra, a rárajzolt arany bourbon liliomokra, függönyzsinórral  kétoldalra elhúzható kék bársony függönyére és  a számtalan, változatos, kézzel festett (szintén apám által persze) háttérre, díszletre, melyek közül az éppen aktuálisat a paravánra  lehetett rögzíteni.

Mestermunkák voltak és sokkal nagyobb örömöt szerzett, mint bármelyik, a  játékbolt kirakatában látott játék, mert egyedi volt és különleges, és éreztük, hogy nekünk készült nagy szeretettel.

Én mondjuk órákig képes voltam gyönyörködni  a karácsonyfán  függő, igazi gyertyák fénye által megvilágított, régmúlt idők  titokzatos hangulatát árasztó, dédnagymamától örökölt   díszekben is.

Ezt az atmoszférát,  melegséget,  szeretetet próbálom megteremteni én is évről évre.

Ugyan a kézügyességem jóval alulmarad az apámétól és a reklámoktól sújtott kölykök igényeinek egyre nehezebb megfelelni, de a mai gyerekekben is éppúgy megvan a csodavárás, a misztikum iránti fogékonyság, mint bennünk akkor, abban a furcsa korban, ahol éppen a ezek (és oly sok minden más) lerombolása volt a divat. 

Persze valamiért minden évben bekúszik az agyamba az egyik iskolai fenyőünnep (!) nevetséges jelenete is, amikor  a gimnáziumi KISZ csapatvezető, vagy titkár, -vagy  mit tudom én ki, nem  voltam bennfentes a mozgalomban- hisztérikusan rángatta magával a legmagasabb fiút az osztályból. „Petikém, te magas vagy, vedd le gyorsan azt a díszt a fáról!” A fa teli volt aggatva a diákok készítette papírdíszekkel, zömében a közismert álomszép, színes papírlánccal, de valamelyik elvetemült, ideológiailag megbicsaklott osztályban készítettek egy papírangyalkát. Emlékszem Peti arcára, amikor leesett neki, miről lehet szó, kaján vigyorral az arcán, értetlenséget színlelve kérdezett vissza, hogy „De melyiket tanárnő?” Hallani akarta, ahogy kimondja az angyalka szót. Hát NEM mondta ki, csak rámutatott. Azon túl, hogy még évek múltán is röhögtünk rajta, igen elgondolkoztató és elképesztő, hogy a 80-as években, noha kétségtelenül az elején, egy papírangyalkától így megijed a rendszer, igaz akkor még nem sejthettük, hogy valaha is véget ér, pláne azt nem, hogy néhány éven belül.   

Ezeket a cikkeket olvastad már?